Szeretettel köszöntelek az illúziók, vágyak, álmok birodalmában!

Szép képekkel és versekkel várlak az oldalon.

Érezd jól magad!

Én mindig tudtam, te létezel
s az égiek nekem szántak,
hisz nincs értelme nélküled
a magányos éjszakáknak.
Illúzió volt, ma már tudom
de hinni akartam a vágynak,
mely azt suttogta szüntelen,
hogy egyszer megtalállak.
Mindig, mindenütt kerestelek
mert hiányod szőtte a csendet,
futottam az idő nyomán
űzve az illanó percet.
Kutattalak a tegnapokban
hisz hiába ígért a holnap,
valahol talán láttalak
csak nem tudtam már, hol vagy.
De aztán végül megleltelek
ám messzire vittek az árnyak,
sóhajok közt találtam rád
ahol a könnyek is járnak.
Én mindig tudtam, te létezel
s az égiek nekem szántak,
de túl sokáig kerestelek,
és ezért adhattak másnak.
Illúzió volt, ma már tudom,
de hinni akartam a vágynak,
ezért futottam utána
egy tűnő délibábnak. 

Kormányos Sándor: Mese az illúzióról

Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.

Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.

Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

Kormányos Sándor:  Kék madár

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervadt a gyűlölet.

Juhász Gyula: Azt álmodtam

Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Világ végére néztek
Ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
Nem látott senkit ő,
Az Óperencián túl
Megállt a vén idő.
A világszép lány nézte
A csillagos eget,
Tavasz táján szívében
Valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
Valakit várt nagyon,
De csak a csillag nézett
Be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
Hideg és halovány.
S hiába várt örökké
A világszép leány...

Juhász Gyula: Mese

A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl
És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!

Juhász Gyula: Május ünnepe

Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem

Tánc volt

Egy tánc volt,és táncolt
a tó tükrén a napsugár
az égen kéken messze
visszhangzott a nyár.

Csók volt,és csókolt a nyár
és hittük így marad,
nincs közel,s nem jön el
a végén az a pillanat.

Csak emlék,mely nemrég
megérintett hirtelen,
s most várnék,mert vár még
az a régi nyár,a szívemen.

(Alexandrosz)